DON BOSCO PEDAGÓGIÁJA:

„AZ EGÉSZ EMBERT NEVELJÜK”

1988-ban ünnepeltük Don Bosco Szent János (1815-1888) halálának százéves évfordulóját. Don Bosco katolikus egyház pedagógiai hagyományában a legnagyobb nevelők közé tartozik. Gazdag személyiségét annak szolgálatába állította, hogy sokrétű tevékenységet fejtsen ki korának ifjúsága érdekében. Alapítója és szellemi irányítója volt ifjúsági központoknak, üdülő intézményeknek, kollégiumoknak és tanonciskoláknak. Sok könyvet írt a nép számára, és nagy erőfeszítéseket tett, hogy a legkülönbözőbb intézmények alapításához és fenntartásához szükséges összegeket előteremtse. Munkatársak sokaságát gyűjtötte maga köré, akik készek voltak arra, hogy az ő módszerét átvéve, az ő szellemében neveljék a gyermekeket.

Don Bosco nevelői tevékenysége egyéni stílust, egyéni módszert követett. Talán ez magyarázza azt a tényt, hogy öregek és fiatalok még napjainkban is vonzódnak hozzá, és hogy példája sokakat buzdít arra, hogy ugyanebben a szellemben végezzenek nevelői munkát. Miféle új utakat mutatott kortársainak a torinoi pap? Vajon pedagógiájának mely elemei őrizték meg máig is jelentőségüket és értéküket? Ez csak néhány azok közül a kérdések közül, amelyekkel a következőkben foglalkozunk, hogy felvázoljuk Don Bosco nevelési módszerét.

Don Bosco pedagógiai módszerének legjellegzetesebb vonása, hogy figyelme az egész emberre irányul. A XIX. Századi katolikus pedagógia általában nem tartotta fontosnak, hogy az élet különböző területeivel és az értékek összességével foglalkozzék. Komor, nyomasztóan moralizáló légkörben egyszerően csak utasításokat adott, és figyelmen kívül hagyta a fiatal személyiség több létfontosságú szükségletét.

Don Bosconak, ellentétben kora keresztény nevelőinek többségével, gondja volt az emberi egzisztencia különböző dimenzióira. Rendszere az élet értelmi, érzelmi, szociális és vallási-etikai vonatkozásai mellett kiterjedt a biológiai, materiális és testi lét kérdéseire is. A nevelésnek azt kell kitűznie, hogy az egész ember és minden fiatal legteljesebb kibontakozását szolgálja, adottságainak megfelelően. Következésképpen Don Bosco figyelme – a kor által megszabott keretek között – kiterjed minden emberi értékre, azokra is, amelyek túlmennek a szűk értelemben vett erkölcsi és vallási nevelésen. Helyet kap nevelésében a sport és a játék, az ügyesség és jártasság; az esztétikai érzék éneklés által való fejlesztése, a zene, a szavalás és a színjátszás; a kapcsolatteremtés, a szociális érzék és a közösség iránti elkötelezettség fejlesztése; a közös munka, a fair play és a társadalmi felelősség; valamint a belső élethez és a lelkiség mélységeihez vezető út megismerése stb.

Ne felejtsük el azonban, hogy Don Bosco mély vallási meggyőződése miatt itt sokkal többről van szó, mint e különböző elemek puszta egymás mellé helyezéséről. Mindezek a dimenziók ugyanis csak a Jézus Krisztusban való hit által nyerik el igazi értelmüket és céljukat. Don Bosco alapvető szándéka az volt, hogy minden fiatalt ráébresszen „istengyermekségének” tudatára. A totalitáson túl az ember legmélyebb azonosságát veszi célba, ezt pedig minden ember Istentől kapja.

A gyermek nem pedagógiai tárgy

Don Bosco nevelésfilozófiájának egyik meghatározó eleme az a hitbeli meggyőződés, hogy minden ember „Isten képmása”. Ettől a bizonyosságtól vezérelve vallotta: a nevelés művészete abban áll, hogy megtaláljuk a fiatalban azt a pontot, ahol fogékonnyá válhat a magasztosra, a jóra és a szépre. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy ez a pont mindenki lelkében megtalálható, bármilyen lett légyen is valakinek a múltja. Azok között, akik valaha is találkoztak Don Boscoval, egy sem akadt, aki úgy érezhette volna, hogy Don Bosco közömbös „idegennek” vagy „pedagógiai tárgynak” tekinti. Don Bosco minden emberben olyan személyt látott, akit Isten az élet teljességére hívott meg. Pusztán az emberi rendben a lét mély értelmet kap már az emberek egymás közötti kapcsolataiban is. A hit távlatában viszont az ember létének igazi értelmét csak a názáreti Jézussal kialakított személyes kapcsolatban találja meg, akiben Isten egészen odaadta magát az embernek. Ez a hitbeli kapcsolat nem magától értetődő, és nem is egyszerűen spontán, természetes hajlamok gyümölcse. Külön ki kell alakítani minden ember életében. Ezért a nevelésben be kell mutatni, meg kell világítani és ki kell fejezni ezt egy különleges nyelv segítségével, szavak, szimbólumok, gesztusok és cselekedetek által.

Az imént elmondottak – Don Bosco szellemében – megerősítik az evangelizáció szükségességét. A nevelőnek olyan szabad teret kell teremtenie, ahol igazán jól és hatékonyan lehet bemutatni és hirdetni az evangéliumot. A keresztény nevelés lényege abban áll, hogy elvezessen Ahhoz, akinek hangját előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell hallania, hogy azután megnyithassa előtte a szívét. Don Bosco mindig arra törekedett, hogy a fiatalokkal együtt fölfedezze, hol találkozik az evangéliumi üzenet emberi törekvésekkel és kérdésekkel. Miközben a hitre nevelt, nagy figyelmet szentelt minden ember egyéni képességeinek feltárására. Különös gondot fordított az előkészítés szakaszára, hogy az isteni ige megfelelő talajban tudjon kicsírázni és gyökeret ereszteni. Igyekezett minden fiatallal és felnőttel megértetni, hogy az isteni üzenet „többre” szólít fel, és hogy Jézus az evangéliumban munkatársak segítségét várja.

Bizalom és őszinte jóindulat

A két fő irány, amit idáig követtünk, még nem vezett el bennünket Don Bosco módszerének magvához. A nevelő és a nevelt kölcsönös tiszetleten és bizalmon alapuló viszonyát tette meg kiindulópontnak közvetlen munkatársai, valamint az ő felfogását követő közösség számára. Az akkori keresztény pedagógia érvényben lévő elveit tekinteve igen nevezetes újítás volt. Ebben az új nevelési módban fontos szerepet kapott a személyek közti kapcsolat, ami akkoriban nem volt divatos dolog, Don Bosco elsősorban nem valamiféle intézményben vagy módszerben kereste azt az alapvető tapasztalást, amelynek segítségével a fiatalt fogékonnyá lehet tenni a humanizmus és az evangélum üzenete számára. Kétségkívül nagy fontosságot tulajdonított a keresztény nevelés intézményeinek, számára mégis nagyobb jelentősége volt annak, hogy a nevelő elfogadja a serdülő konkrét személyét. Elismerni a serdülőt, elfogadni olyannak, amilyen, kapcsolatba lépni vele és ezzel kiemelni a személytelenségből: ez a lényege az úgynevezett „megelőző nevelési rendszernek”, illetve a „gondoskodó – segítő nevelésnek”. Don Dosco szerint a nevelői kapcsolat sajátos minőségét három tényező határozza meg: a gyöngédséggel, érzelemmel teli szív, a megfontolt, okos intelligencia és a szilárdan megalapozott hit. Don Bosco különösen értékes tulajdonságanak tartotta a bizalmat és az őszinte jóindulatot. Ezzel kapcsolatos gondolatait talán az 1884. május 10-i keltezésű, híres római levélben fogalmazta meg legjobban. Kifejti, hogy nem elég nagyon szeretni a fiatalokat, azokanak érezniük is kell, hogy szeretjük őket. Nem elég mindent megtenni értük: alkalmat kell teremteni arra, hogy ezt fel is fogják. A nevelési kapcsolat a nevelő szeretetén alapul, aki a növendékjavát akarja, s ezt csakugyan elő is mozdítja. De ez így önmagában még kevés. A szeretet, amennyire lehet, legyen kívülről is látható. Meg kell mutatkoznia szavakban és jelekben, szívbeli érzelemben és tapintatos érdeklődésben. E szeretetnek láthatónakm nyilvánvalónak és őszinte jóságtól sugárzónak kell lennie. Don Bosconál tehát a „pedagógiai hatásnak” csak a fiatal és a nevelő közti személyes kapcsolaton belül van értelme, és csak akkor lehet eredményes, ha a nevelő feltétel nélkül elfogadja a rábízott fiatalt, belső értékeivel együtt.

Isten emberszeretete

Az ember – Don Bosco számára – értelemmel megáldott lény. Nézzük meg, mit jelent ez a nevelő és a nevelt viszonyában. Don Bosco itt a következő vonások fontosságát emelte ki: józanul kell ítéletet alkotni, egyenesen szembe kell nézni a problémákkal, mindenféle mesterkéltségtől tartózkodni kell, mozgósítani kell minden ember kreativitását. De az „értelem” mutatja meg nevelőnek és neveltnek az utat az igaz és a jó felé, a személy igazi, teljes és maradandó kibontakozása felé. Mindez óriási jelentőségű a nevelői munkában. Amikor az érzelem kormányozza a cselekedeteinket – ami gyakran előfordul -, kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy elkápráztatnak a könnyű, gyors sikerek; az igazi boldogságot viszont elszalasztjuk. Az érzelem önmagában nem vezet tartós boldogsághoz. Végül, a hit is jellemzi jelenlétét a fiatalok körében. A hit Don Bosco neveléséne4k nem csupán célja. A nevelő nem elégszik meg azzal, hogy szívélyes, baráti viszonyt kialakítva tanítványával, elvezesse a hithez, hanem a fiatalokkal való kapcsolatában őt magát is a Jézus Krisztusban való hit vezérli. Működését minden nagy keresztény nevelő az isteni szeretetre alapozza. Törekvéseikben természetesen értékesíthetik kiváló pedagógiai érzéküket is, de világosan látják, hogy amivel az emberiséget szolgálják, azzal voltaképpen Krisztus és az egyháza megváltó küldetésében vesznek részt. Ezek a megállapítások Don Boscora is érvényesek. Érezte, hogy a kegyelemnek az az árama hordozza, amely Istennek az emberek közötti jelenlétéből fakad. Ez elsősorban Isten iránti megingathatatlan bizalmában nyilvánult meg.Don Bosco tisztában volt azzal, hogy Isten őt eszközéül használja. Élt benne a tudat, hogy az emberszerető Isten gyengédségéből és odaadásából részesedik. Az isteni kegyelemben való benne-élés vezette őt arra, hogy egyes nevelési módszerekre különleges súlyt helyezzen és hogy különös előszeretettel legyen a leggyengébbek, a hátrányos helyzetűek, főképp pedig azok iránt, akik érzelmi, erkölcsi vagy vallási szempontból a nélkülözők közé tartoznak. Kudarcok után, amikor minden reménytelennek látszott, a hit adta meg neki mindig az újrakezdéshez szükséges erőt. Rájött, hogy a felszín alatt és a maszkok mögött sokszor nem is gyanított értékek rejtőznek. A nehezen megteremtett kapcsolatot türelmesen ápolta, még ha az igazi siker sokáig váratott is magára.

Egyszerű és természetes stílus

Don Bosco nagy jelentőséget tulajdonított az egyszerű és természetes életmódnak, a családias, vidám légkörnek, amely összetartja a csoport tagjait – időst és fiatalt, nevelőt és neveltet. A nevelőket nem csak egymást segítő, a feladatokat egymás között megosztó munkatársaknak tekintette, hanem azt várta tőlük, hogy eleven közösséget hozzanak létre, hogy követendő például szolgáljanak a fiataloknak. Azt kívánta, hogy munkájukat hivatásnak tekintsék, hogy igazi közösséget alkotva, a fiatalokkal „együtt” és nem egyszerűen csak „értük” végezzék szolgálatukat.

Don Bosconak sikerült befogadnia életébe Isten ajándékát. Kincseit felhasználva olyan szabad élettereket teremtett, ahonnan mindenki erőt meríthetett az élethez. Csodálatosképpen százszorosan kapta vissza azt, amit másoknak adott. Ilyen a keresztény nevelés csodálatos játéka, kiváltképp azé a nevelésé, amely Bosco Szent János szellemi hagyományait folytatja.

Január 31.

Ünnepnapja alkalmából örömteli megemlékezésbe kezd a Szalézi család.  Világszerte összehoz bennünket tanítványokat, oratóriumi gyerekeket, animátorokat, munkatársakat, barátokat, szerzeteseket... és büszkén tekintünk közös szentünkre, példaképünkre, atyánkra, tanítónkra.  

Mit üzen ma nekünk Don Bosco?

Életcél, avagy a Szeretet Istenének elsőbbsége

Bosco Szent János élete a keresztény istenképet és a belőle fakadó emberképet különleges módon foglalja össze. Don Bosco a Szeretet Istenének választásában él, úgy döntött, hogy életét a fiataloknak szenteli. Ő, Krisztus tanítványa. Alakja máig arra emlékeztet mindenkit, hogy Isten szerető Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk. Don Bosco csodálatosan összeköti a szeretet elsőbbségét a gyerekek szolgálatával. Ez a nevelői szolgálat, tükrözi az Istennel való közösségét, egyszerre nagylelkű és vidám, állhatatos és radikális. A szeretet Istenének választása azon vágyát is tükrözi, hogy ő legyen Istennek a fiatalok, gyerekek iránti szeretetének jele és hordozója. Ez az odaadás már életének korai szakaszában is jelen van, és mint döntés élete végéig vezeti őt. Don Bosco a Szeretet tüzét gyújtja meg a fiatalok és mindazok szívében, akik osztoznak az ő küldetésében. Egy másokkal megosztott életet élő, egy átélt és átérzett közösségi szellemet hordozó, ill. a jóra és az önzetlenségre kész emberképet hordoz magában és ad át, mely a másikhoz való közeledésében egyre kevésbé törődik önmagával, egyre inkább a másik boldogságát akarja, egyre jobban gondoskodni akar róla, ajándékozni akarja önmagát, és érte akar élni. Ez válik szociális kompetenciáinak mozgatórugóivá is, társas kapcsolatainak  mércéjévé, és  így a szalézi lelkiség pedagógiájának kiemelt erősségévé. A jelenkor tudományos, pszichologiai kutatásai (Lynbomirsky) - melyek bár nem keresztény jellegűek, - szintén alátámasztják elsőbbségét a boldogsághoz vezető úton az önzetlenségnek, a jó cselekedeteknek, megbocsátás gyakorlásának, a kapcsolatok ápolásának, a hála kifejezésének, vallásgyakorlásának és a spirituális életének. Don Bosco "Szavainak mindig nagy súlya volt, hisz  saját szemünkkel láttuk, hogy a gyakorlatban is megvalósulnak gondolatai. Azt mondogatta, persze nem hiúságból, hogy ő Torinó csibészeinek főnöke. Ezzel is még inkább meg akarta szerezni és a jóra vezetni a szívüket. Szeretett közöttük időzni, és amikor fontos személyek vagy nemes emberek vendégségéből tért haza, mindig megjegyezte: Itt, köztetek érzem jól magam: ez az én életem, hogy veletek legyek. A kezei alól kikerülő fiatalok teljes nyitottsággal, mint a szivacs szívhatták magukba a tőle kapott tanításokat, de leginkább életmintáját.

Vajon nekünk van-e ehhez hasonló életcélunk, vagy tudunk-e igazán boldogok lenni? Mit üzen ma nekem Don Bosco?

Kata nővér